EGY TÖRTÉNET AUTÓKRÓL

Peugeot 205 GTI

Pár évvel ezelőtt egy érettségi találkozó után, néhány régi osztálytárssal átugrottunk a Cukrászhoz. Cukrásznak mindössze annyi köze volt a nevéhez, hogy édesapja egy jó nevű cukrász volt. Iskola után egyébként hozzájuk jártunk fagylaltozni – persze féláron. Cukrász aztán nem folytatta a családi üzletet, még a ’90-es évek elején használt autókkal kezdett foglalkozni. Ebben persze komoly szerepe lehetett annak, hogy a családjában két nyugati autó is volt, a családfő akkoriban egy kb. 10 éves, de nagyon jó állapotú fehér színű 220D Mercedessel (W123) járt, Cukrász anyukája pedig egy újabb, élénk piros színű Peugeot 205-össel. Egy nyugatnémet autókereskedő rokon jóvoltából néhány évente cserélgették az autóikat, Cukrász szinte minden nyáron eltöltött ott pár hónapot és ilyenkor testközelből látta a nyugati autókereskedések világát.

Amikor elsősök voltunk, egyszer iskola után Cukrász áthívott párunkat, hogy lenne-e kedvünk autózni. Persze ezt egyikünktől sem kellett kétszer kérdezni. Akkoriban nyugati autót élőben alig láttunk, persze néha vettünk egy Autó-Motort, ha tudtuk, érdekes autó van a középső oldalak poszterén. Nekem akkor a Ford Sierra volt a kedvencem, lógott is egy türkizkék színűről készült poszter évekig az ágyam felett. Túlélte a Duran Durant és Samantha Foxot, és egészen kifakult már, amikor átadta a helyét valami tapétának. A társaságban alig volt valakinek autója, így már az a tudat is bizsergető volt, hogy kormányt foghattunk a kezünkben. Cukrász vezette a Peugeot-t, hátra bemásztunk négyen és mentünk a kertek alatti utcákban egy pár kört. Nagyon jó érzés volt, szabadnak és menőnek éreztük magunkat. Valami olyan érzés volt, mint a Grease-ben, amikor Travoltáék autóztak iskola után. Más érzés volt ez, más, mint mikor a szüleink vezettek. Ott szerintem mindannyian bele is szerelmesedtünk az autózásba.

Ford Sierra Cosworth

Sok Matchboxunk volt, gyerekként voltak korszakaink, amikor gyűjtöttük és cserélgettük ezeket. A Ford Capri volt a sláger, narancssárgában, fekete motorháztetővel. Aztán átvették a helyüket először az üveggolyók, majd hamarosan jöttek a kazetták, a lemezek, végül a Matchboxok bekerültek egy dobozba, fel a padlásra, és lassan el is felejtettük őket.

Ford Capri Matchbox

Cukrásznál persze elő is kerültek ezek a közös történeteink, egyszer nagyon összekaptunk egy sárga Ferrarin, most jót nevettünk rajta, így harminc évvel később. Cukrász kicsit félszegen ragadta magához a szót.

– Én aztán soha nem soroltam háttérbe a kis kedvenceimet. Ma is megvannak, mondjuk kicsit szaporodott az állomány.

A mondat elhangzása után a válaszreakciónk természetes volt.

– Nem nézzük meg?

A gyűjteményét az autószalon mellett, egy régi raktárban helyezte el. A helyiséget a szalonon keresztül lehetett megközelíteni. A szalonban még a félhomályban is csillogtak-villogtak a csúcsfelszereltségű új autók, bennünket mégsem érdekeltek ezek a sok tízmilliós verdák, úgyis szembe jönnek holnap majd az utcán. Cukrász felkapcsolta a régi raktár neonlámpáit, és a vibráló fényben elénk tárult az, amiről talán nem gyerekkorunkban álmodoztunk utoljára, vagyis, hogy milyen érzés is lenne beszabadulni egy játékboltba. Körben a falakon, felülről megvilágított polcokon autómodellek álltak szép sorban egymás mellett, mintha csak egy szalonban várnának új tulajdonosukra. Percekig ámuldoztunk, miközben felidéztük azt a közös autókázást a Peugeot-val. Cukrász mesélni kezdett.

– Megmutassam a Peugeot-t, emlékeztek még rá?

– Piros volt, és fekete műanyag csík volt az oldalán, ugye? – kérdezte Endre barátunk – majd folytatta is rögtön – Csak mert pont egy ilyen modell van előttem.

1:18-as méretarányú Peugeot 205 GTI autómodell

Endre aztán mesélni kezdett egy történetet.

– Nagyapámnak volt egy régi Volgája. A TSZ elnök használta, és amikor leváltották egy újabb Volgára, meg lehetett venni. Senkinek sem kellett, sokat fogyasztott, de nagyapám nagy becsben tartotta. Mentünk vele egyszer a Balatonra, emlékszem, milyen jó volt a hosszú, puha hátsó ülésén elfeküdni.

– Ilyen volt? – mutatott rá Cukrász a „KGST” feliratú szekrényben egy modellre.

– Igen – mosolyodott el Endre.

Volga M24 1:18-as méretarányú autómodell

– Nekem egy autóbuszhoz kötődik az egyik legkedvesebb emlékem – szólt közbe Marci – buszaid is vannak?

– Persze, nézd csak – válaszolt a Cukrász.

– Elmondod, milyen busz volt, és miért lett kedves emlék? – kérdeztem kíváncsian.

-Csak a kiváltságosok ülhettek be hátra, ott jól el lehetett bújni, és beláttad az egész buszt, ki száll fel, ki mozog. Ezt használtam ki az első szerelmemmel, amikor a suliból hazafelé ott csókolóztunk először. Sohasem felejtem el, ahogyan dobált a busz az úton, amit ott lehetett talán a legjobban érezni.

– Ez a faros volt? – szólt közbe Endre. –

– Igen, az.

– Nézd csak, itt van. Ikarus 66 a becsületes neve – bökött rá egyre a sorakozó buszok között Cukrász.

Ikarus 66 1:43-as méretarányú autóbuszmodell

Valószínűleg még órákig elnézegettük volna a gyűjteményt és számtalan történetet tudtunk volna mesélni, amelyek eszünkbe jutottak az egyes modellek kapcsán. Mert hisszük, hogy nem hal ki a gyermeki énünk soha, és ezek végül is játékok, jó érzés közöttük lenni. Többségünk, amikor egy autótól megválik – még akkor is, ha az nem csak örömet okozott – úgy érzi, valamit elveszített, ami addig fontos volt, partner volt az utazásban, óvott az esőtől, melegített a hidegben. Cukrásznak nagyon sok autója volt, mindegyikhez sok emléke kötődött. Mindet nem őrizheti meg eredetiben, de a gyűjteményében elférnek.